ISTEN HALÁLA

„Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant, s közben állandóan azt kiabálta:
– Istent keresem! Istent keresem!
Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt.
– Tán elvesztetted? – kérdezték egyesek.
– Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyermek? – így mások.
– Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? – így kiabáltak és nevetgéltek összevissza…
Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztotta őket tekintetével.
– Hová lett Isten? – kiáltott föl. – Majd én megmondom nektek! Megöltük Őt – ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De, hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész látóhatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányba? Van-e még fönt és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és egyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? – elrohadnak az istenek is! Isten halott! És mi öltük meg Őt!”

 

Forrás: Alister McGrath: Az ateizmus alkonya, 141.old. – Nietzsche: Vidám tudomány részlet…

Nietzsche ateistaként prófétai pontossággal és éleslátással fogalmazta meg a 19. században azt, ami a 20. században teljesedett ki. Az emberek elfordultak Istentől, vagy ahogy ő fogalmaz: „holtan találta Istent kortársai lelkében.”
Az okokra itt és most nem célom kitérni, sokkal inkább a következményekre!
Nietzsche egymásra sorjázó kérdései egyetlen kétségbeesett pontba mutatnak: ha Isten halott, akkor az abszolútumok is halottak.
Ha Isten nem létezik, akkor nem létezik egy olyan abszolút, megkérdőjelezhetetlen mérce, amihez képest meghatározhatnánk a saját létezésünket és ebből fakadóan minden a világon relatívvá válik.
Egy konkrét példát hozva vegyük az emberi élet értékét. Ha Isten létezik, akkor Ő maga mondja meg, mennyit ér egy ember. Ha Isten nem létezik, akkor én mondom meg!
Ez az újkori humanizmus valódi mondanivalója: Isten én vagyok! Az ember vált minden dolgok végső mércéjévé!
Az újonnan kibontakozó ateizmus 18.-19. században lerakott aknái a 20. században robbantak fel megsemmisítve különféle háborúkban és népirtásokban 200 millió embert! ( a legújabb kutatási anyagok szerint csak a 2. Világháborúban 75 millió ember veszett oda)
A 20. században több ember veszítette életét fegyveres konfliktusokban, mint az egész addigi történelemben együttvéve!!!
Az ember elveszítette az abszolút értelembe vett értékét, nevezetesen azt, hogy ő Isten teremtménye, az Ő képére és hasonlatosságára formálva. E kitüntető helyet átvette a humanista, Darwinista filozófia, amely szerint az ember nem több mint egy jól fejlett állat, az anyag, az idő, a mutációk és a természetes szelekció terméke.
Elsőre csábító gondolat lehetett sokaknak, hogy magyarázatot találhatnak az ember eredetére Isten nélkül, ám a következményekkel szinte senki sem számolt! Ha Isten nem létezik és mi mindössze jól fejlett állatok vagyunk, akkor sem abszolút értelembe vett értékünk, sem erkölcsi normánk nem létezik. Ebben az esetben minden egyes ember önmaga és egyben mások mércéjévé és bírájává válik. Egy ember annyit ér, amennyi értéket a másik tulajdonít neki. Isten nélkül számunkra nem marad más, mint az evolúció elmélet hideg következetessége, amely az erősebb, életképesebb túlélését garantálja, de értéket nem rendel az ember mellé.
Így gondolkodott Sztálin, Hitler, Pol Pot, Mao és a többi kisebb, nagyobb diktátor! Az eredmény önmagáért beszél!

Az ateizmus nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, hanem még nagyobb sötétségbe taszította az emberiséget. Olyan nagy sötétségbe, hogy Nietzsche őrültjének fényes nappal is lámpással kellett közlekednie.
Szerző: Kálmán Ernő