Bertrand Russel, a híres ateista mondta:
„Ha sikerülne felfednünk a világegyetem titkát és megláthatnánk a dolgok lényegét, valószínű, hogy egy matematikai egyenletre bukkannánk.”
Tényleg egy egyenlet lenne minden létező végső oka? Vajon alkothat-e bármit, tudhat-e, érezhet-e, vágyakozhat-e egy matematikai képlet?
Képes lenne-e megcsodálni egy naplementét, vagy egy nyári éjjelen áhítattal bámulni a csillagokkal teli égboltot?
Megdobbanna-e a szíve Shakespeare szonettjeit hallgatva, vagy átjárná-e lelkét Michelangelo kőbe vésett fájdalma a Pieta-t szemlélve?
Érezné-e az emberi nagylelkűség emelkedettségét, ahogy Jean Valjean megbocsát Javert felügyelőnek?
Feltenné-e az örök kérdéseket… és keresné-e szenvedéllyel a válaszokat?
Nem, az egyenlet csak hallgatna, hiszen még azt sem tudná, hogy itt vagyunk. Nem lát, nem hall, nem képes gondolkodni, nem érez, nincsenek vágyai, sem félelmei, nem kérdez és nem képes válaszolni sem.
Russel „végső egyenlete” talán nem több egy kétségbeesett próbálkozásnál, hogy megpróbálja megmagyarázni a személyes ember eredetét egy személytelen egyenlettel.
Ha nem hiszünk egy személyes Istenben, aki a végső oka mindennek, akkor gondolkodásunkban feloldhatatlan ellentmondásokba ütközünk, melyek egyre messzebb taszítanak bennünket a valódi válaszoktól. Azoktól a válaszoktól, amelyek képesek kielégíteni nemcsak az ember intellektusát, hanem lelkének sóvárgását is.
„Mert ami benne láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva alkotásaiból megérthető és meglátható. Nincs tehát mentség számukra, mert bár Istent megismerték, mégsem dicsőítették Istenként, és hálát sem adtak neki, hanem gondolkozásuk hiábavalóvá lett, és értetlen szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallva balgává lettek” Róma 1:20-22
„Csak Istenben nyugszik meg lelkem, tőle jön szabadulásom” Zsoltárok 62:2
Kálmán Ernő – Vissza a valósághoz
