Emlékszem egy régebbi beszélgetésemre az igazság természetéről. Beszélgetőpartnerem egy igen okos, egyetemista fiatalember volt, aki rövid idő után kifakadt:
– Ne haragudj, de számomra sértő, ha valaki azt állítja, hogy neki van igaza! Nem túl toleráns dolog. Szerintem nem létezik abszolút értelemben véve igazság, hanem mindenkinek igaza lehet a saját nézőpontjából! Az igazság relatív!
– Jól értem, hogy azt állítod, neked van igazad és én tévedek? – kérdeztem.
Egy pillanatra csönd lett, majd a fiú zavartan elmosolyodott. – Tényleg…
Nagyon érdekes volt megfigyelni, ahogy egy nálam valószínűleg okosabb ember nem vette észre, hogy a relatív igazság védelmében egy abszolút állítást tett!
Valójában semmi csodálkoznivaló nincs ezen, hiszen a 20. század posztmodern korszelleme jelentős hatást gyakorolt gondolkodásunkra, amely még most, a 21. században is – pedig már meghaladtuk a posztmodernt – érezteti hatását.
Miért fontos tisztázni az igazság természetét? Szerintem a válasz pofon egyszerű: ha nem létezik igazság, – abban a formában, amely mindenkire igaz, függetlenül egyéni vélekedésektől – akkor teljesen fölösleges bármilyen kérdést föltenni, kezdve a leghétköznapibbtól egészen az élet legfontosabb kategóriáit illetően, hiszen nem remélhetünk valós válaszokat, legfeljebb csak véleményeket, ötleteket.
Ha nem létezik igazság, akkor nincs értelme a vitáknak sem, hiszen nem létezik igazság abban az abszolút értelemben, amely mindenkire kényszerítő erővel nehezedne. Ha nincs igazság, soha többé nem követelhetek magamnak sem igazságot és ha következetes ember vagyok, akkor többé senkinek sem mondhatom, hogy téved.
A tét tehát nem kevesebb, mint az, hogy ha nem tudjuk bizonyítani az igazság abszolút voltát, akkor búcsút mondhatunk az egyik legmélyebben gyökerező lelki szükségünknek: az igazság keresésének!
Meglehet, banálisnak tűnik, hogy egyáltalán beszélnünk kell ilyen alapvető témáról, de tapasztalatom szerint sokak gondolják úgy, hogy olyan, mint abszolút igazság – tértől, időtől, emberektől függetlenül – nem létezik!
De mit is jelent valójában az igazság?
Josh McDowell így fogalmaz: „Az igazság az, ami megfelel az általa jelzett dolognak (amire vonatkozik). A metafizikai igazság az, ami megfelel a valóságnak.”
Bizonyára nemcsak én futottam már bele az immár közhellyé vált szlogenbe: „Minden relatív, nem létezik abszolút igazság!”
Azon túlmenően, hogy ez a kijelentés önmagának mond ellent, hiszen abszolút igénnyel lép fel az igazságot illetően, érdemes tovább gondolkodnunk az előző részben tárgyalt logikai törvények segítségével.
Az ellentmondás mentesség elve kizárja, hogy egyszerre két ellentétes állítás igaz legyen. Egyszerű példa: vagy létezik ez a cikk, amit éppen most olvasol, vagy nem, de az nem felel meg a tényeknek, hogy létezik is, meg nem is!
Az igazság nem függ:
- emberi nézőpontoktól
- tértől
- időtől
Az, hogy pl. Hunyadi János 1456-ban győzött Nándorfehérvárnál, nemcsak magyar és török, hanem bármely más nemzet nézőpontjából is igaz volt, nemcsak ott és akkor, hanem most, 2024-ben is.
Persze mondhatod akár a legnagyobb meggyőződéssel, hogy az ütközetet Hunyadi elveszítette, de ettől még az a tény, hogy fényes győzelmet aratott, nem fog megváltozni!
Az igazság nem függ a nézőpontunktól, hanem attól függetlenül létezik.
„Különbözőképpen ítélhetjük meg az igazságot, de ez nem változtat azon, hogy adott esetben mi az igazság.” Mortimer J. Adler filozófus
Morus Tamás jogász, író, költő, államférfi, vértanú a következőt mondja:
„Az igazság akkor is igazság marad, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt még akkor is, ha senki sem.”
A kérdés szinte adja magát: ha az igazság ennyire fontos dolog az életünkben és megkerülhetetlen része a valóságértelmezésünknek, akkor miért tagadják sokan a létezését, miért kérdőjelezik meg abszolút voltát? Miért védelmezzük a valójában védhetetlen relatívizmust?
Többféle választ is adhatunk a kérdésre, de én most a legmélyebb indítékról szeretnék beszélni. Ez pedig akár tudatosan, akár tudat alatt a humanista gondolkodásban gyökerezik. Ha létezik abszolút igazság, akkor én, mint emberi lény megszűnök a dolgok végső mércéjének lenni! Az abszolút túlmutat rajtam, és tőlem függetlenül létezve mond tévedhetetlen ítéletet a saját magam által vélt igazságról, így rólam is.
Ha létezik abszolútum, akkor léteznie kell egy abszolút mércének, amelyhez mindent mérnünk kell. Ha viszont létezik egy abszolút mérce, akkor léteznie kell egy mérce adónak, aki éppen úgy abszolút, tehát téren időn és emberi véleményeken kívül helyezkedik el, fölötte állva mindennek és mindenkinek.
A logika alapján tehát megfogalmazhatjuk:
- ha létezik abszolút igazság, akkor Istennek is léteznie kell.
- létezik abszolút igazság
- tehát Isten létezik
Úgy tűnik, az igazság nem nézőpont kérdése, nem áll hatalmunkban megváltoztatni a valóság tényeit a véleményünkkel. Értelmezhetjük ugyan a saját egyéni igazságunk alapján a valóságot, de ha azt nem a logika törvényei szerint tesszük a tényekkel összhangban, akkor mindössze véleményünk lesz, relatív nézőpontunk, nem igazunk.
Természetesen attól, hogy valami igaz, még nem következik automatikusan, hogy ezt el is fogadjuk igazságnak. Isten létezését elsősorban nem azért tagadjuk, mert nem áll rendelkezésre elegendő és meggyőző erejű bizonyíték, (természettudományos, filozófiai, tudományfilozófiai, teológiai, történelmi, irodalomtörténeti stb.) hanem sokkal inkább erkölcsi okokból. Az ember nem akar a feje fölé egy olyan bírót, aki előtt elszámolással tartozik bármilyen tekintetben, legfőképpen erkölcsi értelemben.
Szeretnénk valahogy kibúvót találni, megszabadulni Istentől, az abszolút létezőtől, hogy a saját fejünkre tehessük a koronát!
Megpróbáljuk tagadni a létezését, de miközben a legváltozatosabb módokon próbáljuk tagadni bármiféle abszolútum létezését – legyen szó logikáról, igazságról, erkölcsről, stb – nem számolunk a következményekkel.
A következő részben megvizsgáljuk, mi következik abból, ha Isten nem létezik.
Szerző: Kálmán Ernő
