Isten létezésének a tagadására Európában, intézményesített formában először a 18. századi (Nagy) francia forradalom idején került sor, ahol Maximilien de Roberspierre és társai nemcsak a Bourbonokat fosztották meg a tróntól, hanem – sajátos módon – magát Istent is. Helyére először a legfőbb tekintélynek az emberi értelmet nevezték ki, majd hamarosan Roberspierre a Mars mezőn felállított oltárnál, önjelölt főpapként vezette be a „Legfőbb Lény” kultuszát – mely nem egy végső, abszolút, metafizikai értelemben vett Istent állított az imádat középpontjába, hanem a halhatatlan lelket és az erényt. Roberspierre-ék meg akartak szabadulni az állammal teljesen összefonódott, világi érdekek mentén súlyos visszaéléseket elkövető római egyháztól – egy kvázi-vallást hozva létre -, de nem vették észre, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték!
Úgy gondolták, hogy Isten egy börtönőr, akit ha megölnek, kiszabadulnak a cellából. Azonban súlyos hibát követtek el: Isten és az Őt torzan képviselő római egyház közé egyenlőségjelet tettek, s miközben szétzúzták a világi és egyházi elnyomó hatalmat, magát Istent is megtagadták. Isten „eltávolításával” pedig az abszolútumok is távoztak a forradalom vezetőinek gondolkodásából és tetteiből.
Roberspierre-ék magasra emelték a szabadság eszményét a „Szabadság-egyenlőség-testvériség” jelmondattal és meg is szabadultak Istentől, de mégsem nyerték el a hőn áhított szabadságot, sőt, igen súlyos következményekkel találták szembe magukat!
Ezeket a következményeket az istenhittel, vagy a kereszténységgel szembeni szimpátiával finoman szólva sem vádolható Friedrich Nietzsche világhírű 19. századi filozófus éleslátóan fogalmazta meg Vidám tudomány című könyvében:
„…-Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” - Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? -kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? - így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? - így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. - „Hová lett Isten? - kiáltott föl. - Majd én megmondom nektek! Megöltük őt, ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? - elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt!...”
Részlet Nietzsche, Vidám tudomány című könyvéből
Jóllehet Nietzsche egyetlen porcikája sem kívánta Isten társaságát, írásában mégis következetesen szembesíti olvasóit az Isten nélküli világ őrületével, ahol eltűnnek a határok és lehetetlenné válik bármiféle tájékozódás. Ha nem létezik olyan viszonyítási pont, amely megkérdőjelezhetetlen, mindenki számára irányadó mércéket állít, akkor olyan kategóriák, mint pl. az igazság, az erkölcs, az érték, a szépség, az élet, a jó és a gonosz, vagy éppen a szabadság mind, mind relatívvá, viszonylagossá válnak. Isten halála azt jelenti, hogy az ember lép elő minden dolgok végső mércéjévé.
Roberspierre, aki hitt az emberben, – így szükségszerűen önmagában is -, mint végső viszonyítási pontban, a rettenetet szabadította rá Franciaországra. A SZABADSÁG-EGYENLŐSÉG-TESTVÉRISÉG- mindenki által ismert szlogenje ugyanis így folytatódik:
– VAGY HALÁL!
Ezt az utolsó részt már szinte senki sem idézi, pedig így teljes a forradalom jelmondata.
Így is történt! A forradalomnak mintegy félmillió ember esett áldozatul, s végül vezetői egymással is végeztek. A forradalom vezetőjének, Roberspierre-nek a kivégzése is bizonyította, hogy hiába ölték meg a „börtönőrt” és maradt őrizetlenül a cella, ők továbbra is bent ültek a saját foglyukként, hiszen a Szabadság, egyenlőség, testvériség ideáját abszolút mérce hijján mindenki sajátosan értelmezhette. Akik pedig történetesen másként értelmezték mint ők, halál fiai voltak!
Nem mellesleg pedig maga az abszolútizmust megdönteni hivatott forradalom, miután önmagát emésztette fel – mondhatni az erőszak oltárán -, közvetett módon hatalomra segítette Bonaparte Napoleon-t, aki tébolyult ambíciói kedvéért százezrek életét oltotta ki a csatatereken. Bonapaerte császár hűen „koronázta” meg a francia forrdalom, a transzcendens Isten abszolútumait nélkülöző filozófiáját.
(Más kérdés, hogy később Bonaparte, már a bukását követő száműzetésének éveiben Isten felé fordult.)
Ha nincs abszolút erkölcs, jó és gonosz, nincs igazság, akkor mindenki önmaga mércéjeként határozhatja meg, hogy számára mit jelentenek ezek a kategóriák. Az ember elveszítve Istentől kapott abszolút értékét kiszolgáltatottá válik egy másik ember relatív értékítéletének, s szabadság helyett olyan szabadosság következik, ahol nincs többé semmiféle korlát, amely megvédhetné egyik embert a másiktól.
Ahogy Dosztojevszkij fogalmazott a Karamazov testvérekben:
„Ha nincs Isten, akkor mindent szabad!”
Ezt az őrületet demonstrálta a maga rettenetében az a 20. század, ahol két világháború, számos regionális háború, nemzetiségi konfliktusok, valamint a kommunista rendszerek több mint 200 millió áldozatot követeltek. Ez a szám nagyobb, mint az egész addigi történelem során fegyveres konfliktusokban elesettek száma.
Adolf Hitler, Sztálin, Pol Pot, Mao Ce Tung komolyan gondolták, hogy Isten hiányában ők maguk az abszolút, végső viszonyítási pont és minden amit tesznek elfogadható annak a célnak az érdekében, amelyet ők maguk tűztek ki.
Ha nincs abszolút viszonyítási pont, akkor mindenkinek igaza van, a tények, mint objektív létezők megszűnnek és az érvek puszta véleményekké redukálódnak. Az erkölcs egyéni megítélés alá esve szintén relatívvá válik, a jó és gonosz fogalma az emberi élet értékével, céljával és értelmével együtt.
Isten száműzése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és nem hozta el a várva várt szabadságot, hanem – ahogy láttuk az elmúlt vérzivataros 20. században még nagyobb sötétségbe taszította az emberiséget. Az abszolútumok tagadása oda vezetett, hogy a Bibliát, Istent és a belőlük fakadó keresztény értékrendet/ zsinórmértéket megtagadó egyes Nyugat-Európai országokban az emberek már abban sem biztosak, hogy ki nő és ki férfi, vagy, hogy a házasság egy férfi és egy nő kizárólagos szövetsége-e?! Most, a 21. században ugyanazon a félelmetes úton haladunk tovább, amelyen Nietzsche őrültje – fényes nappal lámpással a kezünkben.
Szerző: Kálmán Ernő